2008. február 24., vasárnap
20:45 Pozitív tapasztalat a pozitívval meg a meghívással Írjak tapasztalatokról. Felhívott V., amikor nyomott voltam egész nap, és nem is számítottam rá. Először lapos volt a beszélgetés, de aztán elmondtam neki mindazt a pozitívat és jót, amit gondolok róla, és amivel már egy előző alkalomra készültem. Nem egy természetes dolog, viszont feldobja, felkavarja az energiákat. Hívtam csütörtökre, hogy csinálja ezt velünk Gerivel, meg Kinguskával (remélem ott lesznek), és azt felelte hogy megpróbálja úgy intézni. De eleve elmondani és meghívni jó volt. Egy napot végigcsináltam nyomottan, elvárásokkal, és estére csináltam magamnak energiát. Cool. Erre emlékeznem kell máskor is, amikor ellenállásom van. Minden napot ezzel kellene kezdeni.
Jaj, jaj, jaj. Az a helyzet, hogy félek. Nagyon félek az elutasítástól. Azt hiszem, nincs még egy olyan dolog, amitől ennyire félnék. De miért?
Amit el kell döntenem az az, hogy akarok-e úgy élni, aki folyton ettől retteg. Aki nem mer semmit se csinálni, pláne nem szívvel-lélekkel - emiatt. Hát nem akarok. Akkor éljek másképp. Csináljam a dolgokal szívvel-lélekkel. Ne számítson, hogy egyesektől ezért NEMet kapok. És sok NEMet kell akkoz kapni, hogy az ember IGENeket is kapjon. Nem jöhetnek az IGENek azon mindjárt, mert akkor hol van a tanulás? Akkor hogyan tökéletesítenénk magunkat? Hogyan vezethetne minket a próbálkozás-hiba-javítás módszere? Ha minden azonnal sikerül, azt sem tudod, hogy mit csináltál jól.
Ma egész különleges napom volt. Nyitottam az emberek felé.
Reggel megnéztem, hogy jött-e valami visszajelzés a vasárnapi megbékélés szemináriummal kapcsolatban, és láttam, hogy nem írt senki. A mechanikus reakcióm ilyenkor az, hogy leértékelem magam ("ez biztos miattam van, mert én vagyok a béna és mert utálnak"), és beklímázok. Úgy döntöttem, hogy most nem ezt akarom. Írtam inkább egy poénos levelet, amin engem is beleértve, mindenki jól szórakozott, és jöttek is a visszajelzések. Nem mindenki írta azt, hogy "igen megyek", de nem is zavart, hanem az volt a fontos, hogy elindult a kommunikáció. És az egész helyzet nagyon jó volt, mert szándékot helyeztem bele, és így azt éreztem, hogy figyelmes vagyok és használom a pozitív tulajdonságaimat (pl. jókedv, kedvesség, humor), és nem vártam meg, amíg késő lesz. Ez meg azért jó, mert azt hiszem, átalakítottam valamit, ha csak egyszer is, de másképp csináltam, nem mechanikusan.
Aztán este volt egy találkozóm valakivel, aki majd jön holnap ceremóniára. Azt figyeltem meg, hogy mi mindenről beszélek bátran (erőszakmentesség napja, belső és társadalmi átalakítás, HP stb.), mert azt érzem, hogy semmi vesztenivalóm nincs, és mert azt érzem, hogy az a másik ember nyitott arra, hogy meghallgassa, amit mondani akarok. Érdekes ez. Csak tekintet dolga volna? Vagy alakítjuk a dolgot a másik reakcióihoz? Mennyire ez és mennyire az? A helyzet az, hogy most mindenesetre tele vagyok energiával, tök jó a kedvem. (És ne feledjek el köszönetet mondani a bensőmnek mindezekért. )
2007. szeptember 3., hétfő
10:31 Patricia Rios videója a ceremóniákról
Nem akarok átmenni videóblogba, de amíg nincs témám, addig is legyen itt vmi. Inspirálódj, ha van 3 perced!
Egyébként csalódtam magamban. A spirituality chat tegnap este volt, valamint volt egy tal. Eduardoval a Filozófia kertjében (erről ki tudott az előtt, hogy a Sanyi csak úgy mellesleg megemlítette egy emailban tök másról?) és egyiken se vettem részt, nem mentem utána stb. Egyszerűen megfeledkeztem mindenről. Hol a francban vagyok? Hol az istenben?
Azért szuper érézs, amikor az ember legyűri az ellenállását! Csak azt szeretném tudni, miért is tart ez legtöbbször ennyi ideig?
2007. március 8., csütörtök
23:28 Ma volt Ma volt egy találkozóm egy potenciális üzenetistával, de nincs erőm megírni. Talán majd holnap, vagy akkor se.
Nem tudom pontosan. Egy ember, aki szeretne ún. "teljes életet" élni, de jelen pillanatban gyává kukac hozzá.
És hová tartok?
Hát nem is tudom. Jó lenne, ha merném úgy érezni magam (megint), ahogy igazándiból szeretném, és úgy viselkedni és azt csinálni, amit valójában helyesnek tartok. Sz'al egységesnek és szolidárisnak lenni, vagy mi. Segíteni azembereknek, tudjátok. Megváltoztatni az életemet meg a világot, értitek. Hisz voltak pillanatok, amikor még sikerült is lépéseket tenni ez ügyben... Na mi lesz má'?
2007. március 4., vasárnap
15:36 Végül is mindegy miért
Nem tudom, miért és hogyan de egy pillanatra, ahogy az imént besütött a nap az ablakon az arcomra, sikerült egy pillanat alatt egy percre boldognak éreznem magam - csak úgy. És ami a legjobb: ez az ézés még kis idővel később, még ebben a szent minutumban is tart.
2007. január 22., hétfő
14:42 Jaj, nehéz ez kérem Nem lesz ma este ceremónia. Jól indul ez a hét is.
2006. december 4., hétfő
23:01 Hétfő esti ceremónia
Nem akarom elkiabálni, de határozottan kezdett hasonlítani ez a mai hétfő este arra, amit szeretnék. Vagyis arra a hangulatra, arra az érzésre, arra a légkörre, arra a kapcsolatra, ami miatt már az elején elkezdtem csinálni ezt az egészet. Amire törekszem (itt is és tulajdonképp mindenhol). Attis, Éva, Borjam, Viktor és Zsüli, köszönöm Nektek!
"Emberek, emberek, gyertek a rétemre!"
2006. december 3., vasárnap
22:52 Egy erős regiszter
Nagyon megérintett a Leonardo da Vinci éltéről szóló sorozat. S elhatározás született bennem. Nem akarok annyi befejezetlen dolgot, munkát, tervet... az életemben. Azon kell dolgoztam, hogy amit elkezdtem és félbehagytam, befejezzem. Annyi minden van, ami csak ábránd a fejemben, hogy „kéne” vagy „jó lenne, ha...”, de nem igazi Terv, amit csinálok. Mi lenne, ha holnap meghalnék? Hogyan számolnék el azokkal a dolgokkal, amiket odaadhattam volna, de nem tettem, mert azt hittem, van még időm? Az élet rövidebb, mint gondolnánk. Sokkal, de sokkal rövidebb.
2006. november 22., szerda
10:14 Lisszabon Életem eddigi egyik legnagyobb élménye volt az idei Európai Humanista Fórum november 3. és 5. között. Készült belőle egy 20 perces videó. Segít, segít vissza- és előremenni.
Valaki azt találta pár napja mondani Lisszabonból hazafelé, hogy amikor a mesterek repülőgépre szállnak, akkor „érdekes dolgokat” csinálnak a mellettük ülőkkel, akik talán észreveszik, vagy nem, hogy valami történt, de semmiképpen sem értik, hogy mi van.
Én nem tudom, hogy ez így van-e, és azt sem tudom, hogy a mesterek szoktak-e ilyesmivel szórakozni. De azt el tudom mondani, hogy lehet, hogy így van, és talán igaz, hogy az Üzenet a diszciplínák kvintesszenciája. El tudom mondani, hogy mi a saját személyes tapasztalatom. Valami, amit azt hiszem, én csináltam, valami, amire azt hiszem, képes vagyok.
Tehát előfordul néha, és ma kétszer is előfordult, hogy síró kisgyerek volt a BKV-n, amikor utaztam. Egy darabig nem csináltam semmit, csak hagytam, hogy zavarjon – nem tudom, ti hogy viselitek a gyereksírást. Aztán kipróbáltam, tudok-e tenni valamit. Nos, elkezdtem jóllétet nyomatni a kiskölyköknek, akikkel az anyjuk nem tudott mit kezdeni. A szívemre helyeztem a kezem, és arra az állapotra koncentráltam, amit megpróbáltam a számukra kívánni: egy kis elengedés, némi megkönnyebbülés és szeretet. Az együttérzés érzésével. Egy pár másodpercig még bömböltek, aztán fél-egy-két perc múlva elhalkultak. :) Érdekes volt az is, hogy amikor túl hamar hagytam fel a koncentrációval, újrakezdték. Szóval én is újrakezdtem az élményt. És megint működött. Aztán ha elég ideig csinálod, megnyugszanak végleg. :)
Hát ennyi. Érdekes, nem? Vagy hülye vagyok, és véletlen egybeesés az egész?
2006. október 25., szerda
14:56 Sokat dolgoztam vele, de megérte
Ismét egy .pps, az Erő és a Hit témájában. Az ötlet ugyan nem az enyém, de a szöveget én fordítottam, a képeket én válogattam. Gyönyörű.
2006. október 22., vasárnap
20:08 Mit kellene megtanulnom? Annyira egyszerű, amit szeretnék. Arról van szó, hogy azt szeretném, az a tervem, hogy legyenek emberek a hétfői ceremóniákon. Hogy jöjjenek az emberek, meditáljunk együtt, beszéljük meg a tapasztalatokat, legyünk jobban és segítsünk másoknak abban, hogy jobban legyenek. Mélyüljünk el. Csináljunk magunkban egy kis csendet. És legyünk barátok, igazi barátok. Olyan sok ez? Vagy olyan bonyolult? Vagy rossz? Vagy senkit nem mozgat meg? Mindenki fantasztikusan van? Nem hiszem.
Akkor én rontok el valamit, amikor meghívom (vagy nem hívom meg) az embereket. Nagyon szeretném tudni, hogy mit kell nekem ebből a szituból megtanulnom. Mert biztosan jelentkeztek vagy húszan-harmincan már, és azt hiszem, az nem normális, hogy egyetlen egy ember sem ragadt itt, és nem érzi a magáénak ezt a dolgot. Vagy igen? Igen, tudom, van nekem egy saram, hogy nem hívok meg elég sűrűn, OK. De van egy másik oldal. Ahogy meghívok. Nem tudom érzékeltetni az emberrel, hogy ez neki miért lenne jó. Vagy eljön, és nem érzi át. Vagy átérzi, és...? Jajistenem.
2006. október 18., szerda
23:53 Témában Tulajdonképpen minden napomnak így kellene telnie. Angol óra címszó alatt egyfajta infót adtam a leszerelési kampányunkról és a humanizmusról, még avval is egybekötve, hogy megmutogattam a weben embereket a Mozgalomból a delikvensnek, aki – úgy láttam – még élvezte is. És – ami a legfontosabb – szemléletformáló kiselőadást tartottam az erőszakmentességről és annak szükségességéről (est tegnap franciaórán is megettem, milyen érdekes!), valamint az emberiségbe vetett hitemről.
Tanítvány: Szerinted lesz világbéke?
Én: Igen.
T: Tééényleg?
É: Így vagy úgy lesz. Figyelj. Az egyik verzió szerint, ha nem állítjuk le az erőszakot (mert hiszen erőszak csak az emberiséggel együtt létezik, az állatok ölése nem erőszak, hanem biológia és egyedfenntartási szükséglet), akkor kinyírjuk egymást. Ha ez megtörténik, béke lesz. A másik verzió szerint felismerjük azt a tényt, hogy a túlélésünk az erőszakmentességen múlik – és így szintén béke lesz.
(A tanítványt könyörtelen logikámmal a padlóra kényszerítettem.)
Azonfelül azt hiszem, sikerült átadnom az abba vetett hitemet (vagyis meggyőződésemet) is, hogy eddig az emberiség mindenre talált megoldást, amire akart. Tehát lehetséges egy fair világ, csak kérdés, hogy akarjuk-e, és mikor. :)
El akarták szállítani a Gellért-hegyről a Wagner Nándor szobrászművész
bronzszobraiból álló szoborcsoportot.
Megrongálták a Gellért-hegyi víztározó fölötti területen álló, Filozófiai
kert nevű szoborcsoportot, amely az emberiség történetét meghatározó
vallásalapítóknak állít emléket, tájékoztatta az önkormányzat kedden az
MTI-t.
A közlemény szerint az I. kerületi önkormányzat kedden kapott lakossági
bejelentést a rongálásról, s ezt követően feljelentést tettek ismeretlen
tettes ellen.
Az elkövetők a szobrok körül álló, nagymérető bronz ívdarabokból ötöt
elvittek, és fűrésszel bevágást ejtettek a bronzszobrokon, hogy azok gyorsan
letörhetők és elszállíthatók legyenek.
Minden jel arra mutat: a tettesek arra készültek, hogy a szobrokat
elszállítsák, és ezt meg is tették volna, ha ebben meg nem akadályozzák
őket. A közlemény arra is kitér, hogy a rongálókat az a szemtanú zavarta
meg, aki később az önkormányzatnál a lakossági bejelentést tette.
A vizsgálat eddigi állása szerint hétfő délután a szoborcsoport még teljesen
ép volt, így a rongálás aznap este vagy éjszaka történhetett.
A Wagner Nándor szobrászművész bronzszobraiból álló szoborcsoport
életnagyságban állított emléket az egész emberiség történetét meghatározó
vallásalapítóknak. A vallásalapítókat úgy ábrázolja, amint egymással
harmóniában, egyetlen pont, a szoborcsoport geometriai középpontja felé
tekintenek. A szoborcsoport a vallások, a kultúrák összebékülésének
szimbóluma.
Több szobrot loptak el vagy rongáltak meg az utóbbi időben.
Gyöngyösorosziban egy 56-os lányszobor fejét törték le, Sárospatakon a
Bessenyei-szobor fejét vágták le, Szombathelyen egy köztéri kiállítás egyik
alkotását rúgta le egy fiatal, Kaposváron a Gugyuló Jázus másolatát lopták
le.
2006. október 11., szerda
20:41 A két kérdés Ki vagyok?
Meglepem saját magam. Azt hittem, ezeken a körökön túl vagyok, de nem. Nem tudom, pontosan mi törött el és hol (dehogyisnem), de a lényeg, hogy megint lehúz a nehézkedés. Azt hiszem, tudom, mi a bajom: egy olyan ember vagyok, aki elvesztette a kapcsolatot az Értelemmel (már ha valaha is kapcsolatban álltam vele, ugye).
Hová tartok?
Egy Értelemmel teli állapot felé. (Legalábbis igyekszem.)
20:09 Kérés Ó, Istenem, segíts, hogy kikerüljek ebből a rettentő ellentmondásos állapotból, amelyben képtelen vagyok bármit tenni, és elveszetten vegetálok a kényszerek között! Köszi.
2006. október 10., kedd
11:30 Aggasztó: te bírsz ülni a seggeden?
A következtetés az, hogy ne hagyjuk a bolygónkat szétbaszni!! Nem tudok jobban írni erről a témáról, mint Évica, így belinkelem.
2006. október 8., vasárnap
23:31 Ábrándok Őszinteségi rohamom van. Ma, miközben az Irányadó kézikönyvet olvastam, eszembe jutott egy-két dolog, ahogy az ábrándjaimat és a hiteimet megfigyeltem. És mielőtt még kisiklottak volna a kezeim közül, ezeket a gondolatokat gyorsan a papír margójára írtam, nehogy az enyészeté legyenek. A lényeg, hogy az ábrándgépezetemben nem a jó program fut, hehe.
Az egyik, hogy olyan magányosnak érzem magam, hogy az már tiszta csőd.
A másik, hogy hogyha megnézem őszintén, akkor pillanatnyilag nem hiszek abban, hogy mi humanisták képesek vagyunk felépíteni egy nagyon más társadalmat. Ennek ellenére valamiért mégis azt gondolom, hogy úgy kell tennünk, mintha mégis lehetne, és ennek megfelelően kell cselekednünk, hátha. De... belül érzem, ez nem a jó hozzáállás, több kell ennél. Hinnünk kell saját magunkban, a tetteink igazságában, az emberiségben és mi a negyedik? Ja, a tervünkben. Na tessék. Ebben nem hiszek, ugye. Komolyan vicces vagyok.
Ezen kívül abban sem hiszek, hogy az az életforma, amit az emberiség ma nyugaton folytat, ami állítólag a természeti erőforrások rohamos elpazarolása, az hosszú távon nem folytatható. És komolyan nem tudom mindezt mire vélni, mert azt hiszem, tényleg naiv vagyok ezzel.
15:14 WE Azt hiszem, elkapott engem is a hétvégi depresszió.
A szabadságnak az a foka, amely lehetővé teszi, hogy eldöntsük, mire használjuk az időnket, a plusz egyik megnyilvánulása. Például szabad idővel rendelkezni is a plusz egyik kifejeződése. De bizonyos esetekben megszédülünk a döntés lehetősége előtt. Nem vagyunk hozzászokva. Ha az életünket valamilyen kompromisszumoknak, kötelességeknek, kéréseknek, más érdekeknek stb. rendeljünk alá, eljön egy pillanat, amikor ez zavart és destabilizálódást okoz. Nyugaton, a depressziók többsége heti ciklusban vasárnap, és éves szinten pedig a szünidőben vagy szabadság alatt jelentkezik, érdekes módon éppen azokban a pillanatokban, amikor az emberek sok +-szal rendelkeznek. Bizonyos társadalmak félnek a szabadidőtől. Azért, hogy ezt ellensúlyozzák, olyan cégek jelennek meg a piacon, melyek arra alakulnak, hogy tanácsot adjanak a szünidő eltöltésére, és segítsenek azt megtervezni azért, hogy az emberek mindig „el legyenek foglalva”, így kerülve el az űrt, mely azt a benyomást adja, hogy „időnk van azt csinálni, amit akarunk”, ami annyira megborít bizonyos embereket. „Állandóan elfoglaltnak lenni” a nyugati kultúrában napjaink életformájává vált. A ráérő idő hiánya gyakran igazolásként szolgál, hogy miért tussoljuk el azokat a problémákat, melyekkel nem nézünk szembe. A rendszer dinamikája kiiktatja a legfontosabb kérdésekre való ráérést, és minden energiát másodlagos és felszínes témákra terel. Így úgy működünk, hogy sohase oldjuk meg az alapvető kérdéseket.
S felmerülnek a jogos kérdések mai tehetetlen állapotom kapcsán:
Miért borít meg ez a vasárnap?
Én is állandóan elfoglalom magam, hogy ne kelljen foglalkoznom a legfontosabb kérdésekkel?
Melyek azok az alapvető kérdések, melyekkel nem nézek szembe?
2006. október 4., szerda
22:28 Befejeztem Befejeztem Rafa az energetikai pluszról szóló anyagának fordítását. Nem teljesen tip-top, de feltöltöm, hogy el tudjátok olvasni. Viktorral tervezünk egy belső munka tanulócsoportot, valszeg ez lesz az első anyag, amit feldogozunk.
Nagyon jó volt a me esti ceremónia Attisnál, elmélyültem, feltöltődtem, az Értelemhez közelebb kerültem. Annyira jó lenne, ha növekedne ez a terület, ha lennének újak, ha termelődne ebből a Plusz, ha... ha... ha... Mit kellene ehhez tennem? Mit, mit, mit? Azt Kértem, hogy tudjak a Szükségleteimmel foglalkozni. És megjelent a Fényességgel Övezett, aki azt mondta, mindig jelen van és általam és nekem dolgozik, s jobban teszem, ha van hitem.
Hm. "És mindez elgondolkodtatott..."
2006. október 1., vasárnap
15:21 A történelemben először Magyarországon
No, most én elmegyek szavazni, mindenki tudja, milyen pártra. És ezzel a kampánycsendet nem sértettem meg.
Olyan akarok lenni, mint Claudie. Hogy lehet valaki olyan, hogy ha csak 2 percet beszélsz vele, és azt is chaten, de máris energiák szabadulnak fel, és vidámabb vagy? Egyszerűen jobban érzed magad attól, hogy ez az ember van, és attól amilyen és ahogy van. Nem tudok olyan embert, akitől többet vagy inkább jobbat kaptam volna az életben. Időnként Belső Vezetőként használom a képét, de a valódi – sajnos? – még mindig jobban hat rám. Nem tudom még magamban pontosan felépíteni a képet... Pedig jó lenne. ha sikerülne, olyanná válhatnék, mint ő, s ugyanazt a Jót és Mélységet és Szárnyalást eredményezném magam körül. Tyű. Az lenne csak a fasza.
Most folytatom Az energetikai plusz c. anyag fordítását saját örömömre és okulásomra, és a világ többi része várhat, amíg csak be nem fejezem. Ez van, mindenki vegye tudomásul.
2006. szeptember 25., hétfő
22:45 Mi van má Ma, hosszú hetek után, ismét volt ceremónia Attisnál. Már nagyon kellett. De mivel iszonyú fáradt voltam, majdnem bealudtam, egyszer el is dőltem. Viszont annyira jó lenne itt létrehozni egy igazi területet, vagy tíz emberből. Annyira, de annyira jó lenne.
Viktorral csinálunk egy tanulócsoportot, ami jó lesz. Témába rak, témában tart, segít elmélyülni, helyzetbe rak, hogy adjak valamit másoknak. Köszi, Viktor. Írj majd egy mailt, hogy mikor meg ez meg az.
2006. szeptember 22., péntek
19:56 Eneriát vesztegetek...
Vár rám még a teljes Ori Handbook csekkolása vasárnap estig. Viszont még bevállaltam egy ferdítést szintén addig. Lehet, hogy dolgozni kéne ahelyett, hogy kényszeresen és céltalanul az internetet nyomogatom?
Nagyon sajnálom, hogy holnap délután nem tudok elmenni a Békeceremóniára a Filozófia kertjébe fél ötkor, mert dolgoznom kell. Hacsak... Mondjam le az órámat? Megrágom még. Asszem lemondom. Igen.
Nem szeretek csekkolni. Most majdnem kész vagyok a jövőkép-szemi csekkolásával, illetve kész vagyok, csak perfekcionista lévén holnap még egyszer kinyomtatom, elolvasom, és akkor már tényleg OK lesz. És ez most nem is volt olyan nehéz, mert egy jó részét én fordítottam. Még az Ori Handbook lesz egy jó téma, nomeg az eszperantó nyelvű Üzenet-könyv... De majd nagyon jó lesz, ha ezeket majd nem nekem kell csinálni.
Tegnap valóban elmentem itthonról egy picit elmélkedni a múltkorában említett módon. Persze, egy kis ellenállásomba ütköztem, de anélkül nem is lenne az igazi. De aztán meggyőztem magam, hogy ha most nem teszem, akkor SOHA. Akkor belekezdhetek, de megint csak improvizálni fogok, és akkor megint hamar föladom. Pontosan kell látnom a dolgokat. „Ha netán aludni vagy meghalni támad kedvem…” – valami ilyesmivel győztem meg magam. Meg azzal, hogy ne csapjam be magam, vagyis tartsam tiszteletben, mint bárki mást, akinek megígérek valamit. Most valahogy nem sikerül megfognom a pontos regisztert, de az a dolog lényege, hogy egy kicsit tényleg el kell kényeztetnünk magunkat néha. Egy kis távolság. No stressz. Stresszesen nem lehet személyes tervbe kezdeni. Nincs értelme, hiszen ez az egész nem erről szól.
Silo 2004. május 4-i beszédével dolgoztam, pontosabban annak az elejével. Az a szöveg egy kincsesbánya, figyeltem. Több heti találkozó anyagot lehetne belőle kihozni. (És megcsinálom?)
Az alábbi kérdéseket tettem föl magamnak:
1. Akarok-e próbálkozni?
2. Milyen a) frusztrációk b) gyengeségek c) kicsinyességek fölött kell a próbálkozásaim során átrepülnöm?
3. Van-e hitem a) a sorsomban b) a tetteim igazságában c) magamban d) az Emberi Lényben? (részletez)
Hát mindez nagyon jó volt nekem, megnyugtató volt, és hozzáadott az életemhez.
Utána itthon viszont leterelt valami. Amikor elővettem az Ori Handbook magyar változatát, hogy folytatom/befejezem a Lackou részének csekkolását, na ki jelentkezett be nálam Yahoo!-n, na ki? Hát, persze, hogy a Lackou Párizsból. És órákon át cseteltünk, de azt hiszem nem haszontalanul azért. Ugye, Lackou?
Rita kérte tőlem, csináljam meg a franciák (Eric Bastin, Alain Ducq és Didier Gay) által készített power point prezentációt az atomfegyverekről és a teljes nukleáris leszerelésről. Ma délután kezdtem, és hamarosan kész lesz. Ez jó, mert nem vagyok nagyon oda a feladatért. Lehet, hogy nem fogom fel a dolog óriási jelentőségét és prioritását, de ha már fordításról van szó mozgalmi célokra, sokkal szívesebben dolgoznék az energetikai pluszról szóló anyagon, amit ezer éve kezdtem el (ld. lentebb a blogon), de sohase jutok hozzá, mert mindig van valami nagyon sürgős, ezerszer fontosabb prioritás (HP jelöltek bemutatkozó szövege, repró anyag, irányadó kézikönyv csekkolás stb.). Úgy unom, hogy nem lehet azt csinálnom, amit szeretnék. Persze, ha időmilliomos lennék, akkor meg azért nem csinálnám: ismerem magam. Persze, ne nyávogjak, hiszen csekkolni még annyira se szeretek, mint akármit fordítani.
2006. szeptember 15., péntek
18:16 Na, mi a helyzet? Lenne egy jó kis tervem, de nem teszek keresztbe szalmaszálakat érte. Ez ellentmondásos. Amilyen lelkes voltam (?), annyira nem vagyok most. Megint „ejj! minek?” szindrómám van. Ez nyomi. Nyomott vagyok tőle nemrég óta, de ez tény. Azt hiszem, a képekkel lenne jó dolgoznom. Azt hiszem, szánnom kellene magamra egy kis időt, egy délutánt, vagy délelőttöt, amikor nem rohanok, kicsit elkényeztetni magam, leülni, finomakat enni-inni egy jó helyen, és képeket gyártani, játszani velük és finomítani, hogy pontosan mit is szeretnék, fényesíteni, behozni az ábrázolás terébe, társjelenbe, illetve megtenni a legelső lépéseket. Na jó, mikor tegyem ezt? És hol? Legkorábban vasárnap délután lesz rá időm. Kimehetek a Duna-partra, vagy ki, az egyik presszóba (Pók), vagy a Szigetre, vagy hm. Nem tudom, mi lenne az igazi. De vasárnap délután. Túl sokat dolgozom, az már várhat, nem akarom kilehelni a lelkemet, jól akarom érezni magam, Értelmes dolgokat akarok csinálni.
Különben kicsit dolgozom
a Kéréssel,
az Erővel: majdnem minden csinálok egy élményt felkeléskor,
a Két kérdéssel (Ki vagyok? Hova tartok?).
Sajnos egyikkel sem tényleg napi szinten. De igyekszem. Mentségemre legyen mondva, sok napja most van először, hogy normálisan egy kis időm van magamra és máris ezen elmélkedek, nem pedig berakok egy hülye filmet vagy valami.
18:10 Humm Ezt a blogomat valahogy hanyagolják az emberek, pedig ez nekem a kedvesebbik, itt nem csupán poénkodok vagy nyavalygok, hanem az igazán fontos dolgokat igyekszem leírni. De mivel senki sem olvassa, de legalábbis senki se szól hozzá, ezért nem gyakran érzek motivációt arra, hogy ide írjak. Ezért arra kérnék mindenkit, aki itt jár, hogy ebbe a kommentboxba itt írjon egy mondatot, miszerint „Én el szoktam olvasni”, ja meg a nevedet. Köszi.
Olyan dolgok történtek ma, amiket muszáj Veled megosztanom. Hiszen Te (is) mindig azt mondod, hogy véletlenek nincsenek.
Tegnap voltam a nővéremnél, ami viszonylag új, mert nem szoktunk összejárni. De most, hogy a Nagymama meghalt, egy kicsit mindenkinek nagyobb szüksége lett a másikra a családban, és azt hiszem ez jó, és biztos vagyok benne, hogy Ő is jó szemmel nézi. Beszélgettünk, a nővérem és én, neki szerelmi bánata van, és is elmondtam neki, milyen nyomott vagyok. Kérdezte, miért nem költözöm el otthonról. Először megönigazoltam magam, de aztán elgondolkodtam rajta, hogy tényleg. Mennyivel szabadabb lennék. Kicsit félek attól, hogy éhen fogok halni, mert egyszerűen egyelőre képtelen vagyok magamnak kellő mennyiségű munkát felhajtani, de talán megéri. Talán a munka is máshogy jön össze, ha magam vagyok. Talán máshogy mozognak a képek, ha a szükség vezérel, és nem valami nyomás. De ez nehéz. Van már vele tapasztalatom, éltem már így egyedül, és sose volt elég pénzem. Mindig centiznem kellett és örültem, ha a számlákat sikerült befizetni. Most meg még be is vagyok jelentve, ami havi 40 ezer mínusz, és szeptembertől aztán meg még több. Szorít minket a szisztem, tudod. De azért mégiscsak mocorog bennem a dolog, hajt előre, hirtelen motiváltabbnak érzem magam. Adtam magamnak ezt a másfél hónapot, hogy összeszedjem magamnak a munkát. Látod, van már egy döntés, még ha talán nem is túl szilárd még, de azért tetszik. Emlékszem még, hogy éreztem magam egyedül, még mielőtt Jeant megismertem, és azután is, Párizs előtt, és mind a mai napig úgy gondolok rá, mint életem legeslegjobb periódusára. Jó lenne megint úgy lenni, sőt még jobban is (talán). Vicces, mert hallom, miket mondanál erre, de azt nem írom ide.
Szóval ez a döntés, ez egy.
Csináltam ma egy spontán katarzist a Kérdezőtársnak a telefonba. Ő nagyon rendes ilyen szempontból, mert ezeket mindig élvezettel meghallgatja, és ezúton szeretném megköszönni neki, mert nagyom hálás vagyok érte, sokat segít nekem ezzel, ezt tudnia kell. Kisütöm a feszültséget. Elmeséltem neki a nyomoromat a potenciális tanítványokkal, de ami még érdekesebb, hogy volt egy telefonálóm az Üzenetre, már több mint 2 hete, akiben nem volt semmi szándék. Felhívott, de annyira elfoglalt volt, hogy nem lehetett vele találkozót megbeszélni, majd hét közepe táján hív. Mondtam, hívhatom én is, de inkább legyen kétesélyes. Nos, nem hívott hét közepe táján, én meg felhívtam pénteken, hogy hétvége fele találkozzunk. Kitért a válasz elől, majd visszahív. Nem hívott. Itt vetettem rá keresztet, mint akit el kell engedni, mert igazából nem érdekli a dolog. De képzeld el, hogy hétfőn felhívott megint a hirdetésemre, mint egy másik hirdetésre. Azonnal felismertem, rákérdeztem, hogy nem-e ez és ez. Meglepetten mondja, hogy igen. Én azt felelem, hogy már beszéltünk, és én pontosan ugyanaz vagyok, mint a múltkor, de ő volt az, akivel nem lehetett találkozni. De őt érdekli. Jó, mondom. De komolyan, bosszús voltam már, Claudie. Miért néz ennyire hülyének ez a nő? Megbeszéltünk egy időpontot, ami előtt pár órával felhív, hogy nem lehetne-e korábban. Azt felelem, nem, mert nem érek rá, ami úgy is volt. Akkor tegyül át hétvégére. Itt már komolyan dühös voltam. Hogy úgy ugráljak, ahogy ő fütyül? Ő tesz nekem szívességet, ő? Na neeee! Azt habogom, bár némileg furcsán érzem magam, hogy ha át akarja tenni, akkor ne erőltessük ezt a dolgot (=hagyjon lógva és felejtsük el egymást). OK, mondja, akkor jó az eredeti időpont, ahogy megbeszéltük. Eljött. Vegyem kegynek. Azt is, hogy volt rám 15 perce. (Alig volt kedvem odamenni. Az az 5 perc jelentett csak valamit nekem, a találkozó előtt, amikor leültem egy parkban, és egyszerűen csak voltam, és valahogy átéreztem az engem körülvevő Szépséget. Azért az 5 pecért érdemes volt odamenni. Különben nagyon paprikás voltam, mert azt gondolom, hogy pontosan meg kell őriznünk a méltóságunkat, mert nem ezek az emberek tesznek nekünk szívességet, hanem pont fordítva. Én vagyok a „valaki”, ha már, hogy veszem a fáradságot, és ezt a lehetőséget kínálom másoknak.) Elmondtam neki, hogy nem vagyunk guruk, és csak meditálunk. Érdekli, megköszöni, hogy találkoztam vele, jönni akar szerdán, majd hív a hellyel kapcsolatban. A végét már tudod. Várom, mikor hív fel ismét, mint valaki, aki először olvassa a hirdetésem.
Miután jól kitomboltam magam Kérdezőtárs vállán, voltam ma kopogtatni is, mert tudod, mi itt magyarok a HP kampányban nyomulunk most. Engem nem hoz lázba a HP, de annyira be voltam fordulva az utóbbi időben, hogy éreztem, rozsdás tagjaimnak jót tenne, ha kimennék megint kicsit terepre a többiekkel. Így is lett, ma este. És miközben az egyik ajtóban állunk, megszólal a telefonom, és nem fogod elhinni (dehogynem), egy tök szimpi csaj az Üzenettel kapcsolatban keresett, hogy „üldözi a spiritualitás”. Tényleg jó arc volt, és nagyon örültem, meg azt gondoltam, hogy ez talán nem független attól a lépésemtől, hogy picit kimerészkedtem az emberek közé. Azt nem tudom, hogyan tudnám ezt tovább vinni. Mindig mechanikus leszek, tudod, annak meg semmi értelme, ha rutinból csinálom. Értelemmel és érzéssel kell. Illetve csak akkor van értelme és foganatja. Asszem.
Ez a kettő.
Aztán ez a legjobb. Amikor kopogtatásból jöttem haza, ismét láttam Őt. Ő egy Gyönyörű Pasas, akivel immáron negyedszer futok „véletlenül” össze az utóbbi 2 vagy 3 hónapban. A múlt héten is láttam. Akkor átnézett rajtam. Most mosolyogtam rá huncutul, ő pedig zavarba jött, és értetlenül nézett rám. Egyértelmű sajnos, hogy csak ő van rám ilyen hatással, különben emlékezne egy nőre, aki tetszik neki. Már ha tetszenék neki. De nem. De 4 találkozás. Mi oka lehet? Csak az nem, ugye, hogy NEKEM annyira tetszik ő? Más pasasok is tetszettek már, mégsem voltak ott lépten-nyomon. Az tény, hogy ő kinézetre nem kicsit hasonlít arra a képre, amit az Ideális Társban láttam. De az Ideális Társ érzékeny, és főleg LECSAP rám, randit kér, vagy valami, könyörgöm! Nem értetlenül néz, amikor negyedszer lát, francokat!!! Oh, Lord, segíts, hogy vagy 1. elengedjem, TÉNYLEG 2. kezdje érdekelni, ki ez a csaj, aki vigyorog, mint a vadalma, és kérjen randit, és hívjon el sétálni/fagyizni/kávézni/vacsizni vagy VALAMI LEGYEN. A Jó Öreg Greg (A „Majd hívlak, Baby!” szerzője) szerint egy mosoly a max. Az megvolt. De négyszer, érted? Az azért gyanús nem, hogy itt van valami. Csak persze lehet, hogy rosszul értelmezem a jeleket. Mit gondolsz? (A választ, ha telepatikusan küldöd, mint a Vezetőm, akár a többi témában is, úgy is megkapom.)
Ez volt a három.
Nos, most befejezem. Hiszem, hogy az üzenetemet megkapod. Amint lesz egy pici időd, nagyon megörvendeztetnél, ha válaszolnál.
Béke a szívben és fényesség a megértésben!
PFJ,
Tanítványod, Messzindzsör
Nem tudom, mi van velem, de teljesen iránytalannak érzem magam, és motiválatlannak és minden. Szeretnék megint lelkes lenni, és tudni, mit akarok (mint kb. egy éve). Nem telefonálnak a hirdetésemre, így kidobott pénz volt, s újra fel kell adni. Nekem meg ellenállásom van felhívni az embereket. Hetek óta ez megy. „Zavarom őket”, ez a klíma, holott csak nem vagyok irányban, nem érzem a tervet. Már nem az enyém. Pedig az milyen szuper. Mi történt velem? Mit kell tennem? Hogyan kerülhetnék megint abba különleges állapotba, amikor tulajdonképpen a Terv visz engem? Amikor nincsen szkepticizmus, csak egy nagy IGEN?
Elmentünk ma úszni, és közben igyekeztem valahogy témába kerülni. Hát, mit ne mondjak, nem nagyon ment. Próbáltam kapcsolatba lépni, ill. beszélgetni a Belső Vezetőmmel, de nem igazán érzem a dolgot. Illetve pontosabban nem érzem. Gyakorolnom kell ezt még. A kitartás állítólag meghozza gyümölcsét.
Jó, amikor egy mákszemnyi figyelemmel egy szempillantás alatt fel tudod mérni mi bajod, és lépni tudsz. Azt tudod mondani: „Hé, de ezt az állapotot, ezt a trutyit ismerem. Pont az ellenkezőjét kell tennem, mint amit épp csinálok.”
Ez történt ma. Rengeteg energiát veszettem azzal, hogy már megint csak a gép előtt ültem és nyomkodtam – céltalanul – a gombokat. Holott az volt a tervem, hogy rendbe rakom a gönceimet és az íróasztalomat délelőtt. Persze ebből semmi nem lett, olyan siralmasan szándéktalanul vegetáltam a számítógépem előtt valahogy azt várva, hogy majd egyszer csak „történik valami” és én hirtelen tettre késznek fogom magam érezni. Persze nem történik semmi. Ilyen nincs. Olyan van, hogy elképzeled, mit akarsz csinálni, és miért, mi a cél. És amikor kapcsolatba kerülsz ennek az értelmével (pl. tisztaság lesz, érzed, hogy építettél valamit, büszke leszel magadra stb.), akkor fogod magadban érezni a tetterőt, hogy megtedd azt, ami pedig amúgy a nehezedre esik.
Egyre több volt a zaj bennem, a fejemben, a lelkemben, mert nyomattam is magamnak a zenét is Yahoo!-n pl. És egy ponton rávettem magam, hogy kikapcsoljam. Meg arra is, hogy valahogy rendszerben lássam a ruharakást vagy bármit. Olyasvalaminek, ami nem egy lépés, hanem több kicsi (pl. szortírozás, hajtogatás, elrakás A, ill. B helyre...). Amikor ez sikerült, pikk-pakk mindent elraktam. Most sokkal jobban érzem magam. Most köszönetet mondok ezért magamnak.
Napi bölcsesség:
1. A legnagyobb energiaveszteségeket kontrollálatlan cselekedetek következtében szenvedjük el. Ezek lehetnek: féktelen képzelet, mértéktelen kíváncsiság, fölösleges fecsegés, túlhajtott szexualitás és túlzásba vitt észlelések (céltalan nézés, hallás, ízlelés stb.). De azt is el kell ismerned, hogy sokan azért cselekszenek így, mert olyan feszültségeket vezetnek le, melyek különben fájdalmasak lennének számukra. Figyelembe véve és látva, milyen szerepet töltenek be az ilyen levezető cselekvések, bizonyára egyetértesz majd velem abban, hogy nem célszerű elfojtani, inkább rendezni kell őket.
2. Ha egy célt hajszolsz, rabságra ítéled magad. Ha mindent úgy viszel véghez, mintha önmagában cél lenne, akkor felszabadítod magad.
Van egy visszatérő álmom: elindulok reggel valahova, bekerülök a dugóba a Pacsirtamező utcán, stresszelek, hogy mennyire el fogok késni, és csak utána jut eszembe, hogy ráadásul irracionálisan nem jó fele indultam el, mert Északnak megyek, holott nekem a Körút is jó lett volna... És amikor ideérek azt érzem, mekkora egy marha vagyok...
***
Azt álmodtam, hogy egy mozival szemben laktam valahol fent, ld. hatodik emeleten, és valamiért vissza kellett vinnem oda (a moziba) néhány edényt, de van is bennük valami (?). Nem akarom agyonracionalizálni, de azt hiszem azért, mert volt náluk egy kajaakció és vettem náluk kaját. Szóval lemegyek az edényekkel, és a házból való kimenetnél van egy lépcső, kicsit mint a nővérem házánál, kb. 15 lépcsőfokkal. Illetve a lépcső helyén van egy tákolmány lépcsőfokokból meg kövekből, elég instabil. Én elkezdek rajta egyensúlyozni, de kezemben van az edény, amit le kell vinnem, de meg is kell kímélnem. Kapaszkodnom kellene a lábam miatt, de nem lehet, mert kezemben van az edény. A lépcső egy ponton meginog és leomlik. A földön találom magam.
Ekkor megjelenik vagy három fiatal srác, akik ott buliznának a ház tövében (?). Kérdezik mi történt, nevetve elmesélem. Az egyik nagyon helyes, és elkezd flörtölni velem. Veszem a lapot. Kérdezik, nem lenne-e kedvem ott maradni velük. Mondom, hogy sajnos ma már nem érek rá, mert megbeszélt programom van, oda megyek, de holnap szívesen találkozom a helyessel, aki mélyen a szemembe néz. Azt mondja, jó. Én azt érzem: „Hurrá, ez összejött, randizni fogok!'”.
Félrevonulunk a mobiljainkkal. A srác elkezdi mondani a számát, mire én félbeszakítom: „Nem-nem-nem, ez nem így működik. Vagy te hívsz fel engem, vagy én nem foglak hívni téged.” A hangom kategorikus. Egy pillanatra elgondolkodik, aztán azt mondja: „Akkor nem”, és bőrkabátja zsebébe süllyeszti a telefont. Csalódottnak érzem magam, mert elsőre valóban úgy tűnt, tetszem neki. De tudom, hogy felesleges energiaveszteségtől kímélt meg ez a helyzet, attól, hogy hiába reménykedjek.
2006. június 5., hétfő
21:48 Megjöttem Volna mit írnom az erőszemiről, de most nincs éppen kedvem, mert fáradt vagyok. Majd holnap, vagy miharabb, amikor lesz érkezésem meg időm. Na.
)
